Bonhardt Attila: A magyar harckocsizó fegyvernem kialakulása és beszerzései 1920 -1938

(HM Haditechnikai Intézet 1920-2000; 21-25. oldal)

Bár az első világháború képét alapvetően még a klasszikus fegyvernemek, a gyalogság, a tüzérség és részben a lovasság együttműködése jellemezte, a harctereken már megjelentek, és fokozatosan egyre nagyobb szerephez jutottak a repülőgépek, tengeralattjárók és a harckocsik. A háború végére mindkét fél katonai szakértői tisztában voltak azzal, hogy a jövő háborúja a motorok háborúja lesz. Ez volt az oka annak, hogy a győztes államok a Párizs környéki békeszerződésekben sok más, súlyosan korlátozó rendelkezés mellett megfosztották a legyőzőiteket a harckocsik és általában minden terepjáró harcjármű birtoklásának lehetőségétől.

A legtöbb hadviselő állammal ellentétben az Osztrák-Magyar Monarchia nem ismerte fel a páncélozott harcjárművek jelentőségét. A vezérkar még 1916-ban is azon a véleményen volt, hogy a páncélgépkocsikkal és a harckocsikkal elérhető eredmények nem állnak arányban a fejlesztésükre fordított költségekkel, így a Monarchiában nem kezdődhetett meg egy központi páncélgépjármű-fejlesztési program. Csupán tucatnyi zsákmányolt, illetve különböző javítóműhelyekben tehergépkocsik alvázára szerkesztett páncélautó alkotta az osztrák-magyar haderő szerény páncélgépkocsi-parkját.

A teljes rejtés időszaka Szövetségközi Katonai Ellenőrzőbizottság magyarországi működése idején 1920-1927

A Monarchia 1918. őszi összeomlása, majd a Tanácsköztársaság leverését követő román megszállás után, 1920 tavaszára mindössze két Büssing-Fross teherautó alvázára épített un. „utcai páncélautó" (Strassenpanzerwagen) maradt Magyarországon. A Nemzeti Hadsereg birtokába került járműveket Szombathelyen helyezték el, és katonai őrautóként tartották nyilván.

Az 1920-ban megalakuló M. Kir. Honvédség vezetői szakítottak az osztrák-magyar hadvezetésnek a páncélozott harcjárművekről vallott maradi nézeteivel. Az első világháború tapasztalatait elemezve rámutattak, hogy bár a központi hatalmak propagandája „a lelkesedés fenntartása céljából" a páncélgépjárművek jelentőségét csökkenteni igyekezett, az antant által a háború végső szakaszában nagy tömegben bevetett harckocsik jelentékeny eredményeket értek el.

A magyar hadvezetés mindent elkövetett, hogy a hadseregfejlesztés szempontjából oly fontos páncélosanyagot beszerezze. 1920 tavaszán - máig tisztázatlan úton -14 darab L.K. II. (Leichter Kampfwagen) típusú, német könnyű harckocsi került Magyarországra. A beszerzett harcjárművek hadrendbe állítására azonban már nem kerülhetett sor, mert az 1920 júniusában megkötött trianoni békeszerződés - egyéb korlátozások mellett - páncélozott harcjárművek tartását sem engedélyezte a magyar hadsereg számára. A 14 harckocsit szétszerelték. Az alvázakat megbízható gazdák tanyáin tárolták mezőgazdasági gépekként, a páncélzatot pedig vasúti vagonokra rakva állandóan mozgásban tartották, hogy elrejtfeék a békeszerződést feltételeinek betartását ellenőrző antant bizottság elől.

1922-ben Magyarország avval a kéréssel fordult a Versaillesben ülésező Szövetségközi Tanácshoz, hogy karhatalmi célokra - miként Németország részére - a magyar rendőrségnek is engedélyezzék minden ezer rendőr után egy páncélautó tartását. 1922 júniusában a Szövetségközi Tanács azzal a feltétellel járult hozzá a 12 rendőrségi páncélautó beszerzéséhez, hogy azok hernyóláncokkal vagy más olyan szerkezettel, amely a terepen való mozgásukat lehetővé tenné, nem szerelhetők fel.

A 12 páncélautó tartására adott engedély aktivizálta a honvédség páncéljármű-kérdéssel foglalkozó szakembereit. Az engedély birtokában 1923-ban Szombathelyről Budapestre hozták a két Büssing páncélautót, amelyekről megállapították, hogy bár régi típusúak, és valódi páncélautónak nem is felelnek meg, karhatalmi és kiképzési célokra jól használhatók. A két járművet formailag átadták az államrendőrségnek. A Belügyminisztérium a Szövetségközi Tanács hozzájárulására hivatkozva bejelentette a Magyarországon működő Szövetségközi Katonai Ellenőrzőbizottságnak, hogy mihelyt megfelelő anyagi fedezettel rendelkezik, megkezdi a további tíz engedélyezett páncélautó gyártatását.

Ezzel egy időben megbízták az akkor Technikai Kutatóintézet fedőnéven működő Haditechnikai Intézetet egy, a hadsereg igényeinek is megfelelő páncélgépkocsi-típus terveinek kidolgozásával. Az első lépés egy megfelelő teherautóalváz keresése volt. A választás a győri Magyar Waggon- és Gépgyár Rába V. jelzésű gyártmányára esett. Az alapkonstrukciót néhány helyen módosították. A jármű hátsó részén egy hátravezetőhelyet alakítottak ki, amelyet felszereltek minden, a vezetéshez szükséges berendezéssel, így a kocsi megfordulás nélkül mindkét irányba egyforma sebességgel haladhatott. Ezt alapkövetelménynek tartották a katonai páncélgépkocsikkal szemben. Az alvázra a Technikai Kutatóintézet által tervezett, zárt, dobozforma, tetején henger alakú forgótoronnyal ellátott felépítmény került. A jármű a Rába Vp (p = páncélozott) típusnevet kapta.

1924-ben egy rendőrségi szaktanfolyamot állítottak fel, amely a M. Kir. Államrendőrség Központi Újonciskolája, röviden a Rendőrújonciskola (RUISK.) nevet kapta. Az iskola -bár névleg a Belügyminisztérium alárendeltségébe tartozott - valójában honvédségi irányítás alatt állt. Két tanosztálya egy gyalogos- és egy műszaki zászlóalj leplezésére szolgált. Az iskola állományában, a parancsnokságnak közvetlenül alárendelt alakulatként még egy lovas-, egy gépkocsizó- és egy páncélautós alosztály szerepelt. Mint legális rendőrségi páncélgépkocsi-osztagnál itt kívánták elhelyezni a Szövetségközi Tanács engedélye alapján beszerzendő páncélgépkocsikat. Ez az alosztály képezte a majdani magyar páncélos fegyvernem alapját. Feladata a személyzet kiképzése, a páncéljárművek katonai alkalmazásának kidolgozása és a további fejlesztés előkészítése volt.

A jövőbeli harckocsizok kiképzése kezdetben igen szerény körülmények közt folyt. Csak a két Büssing páncélautó és az 1925 júniusában átadott Rába Vp állott rendelkezésre. Ez utóbbiról 1926 áprilisában a Szövetségközi Katonai Ellenőrzőbizottság így nyilatkozott: „... a budapesti csőcseléknek nagysága és esetlensége folytán imponál, de különben használhatatlan, életveszélyesjármű, mivel a hátrafelé hajtás szerkezeténél fogva nehézkes. ... karhatalmi célokra is alkalmatlan, mert nincsenek hernyóláncai, és már az első utcai barikádnál megakadna." A fentiek miatt a típusból nem rendeltek többet.

Komolyabb páncéljárművek beszerzésének két nagy akadálya volt: az egyik az ország súlyos anyagi helyzete, a másik az, hogy az antant-ellenőrzőbizottság nem járult volna hozzá terepjáró páncélosok rendszeresítéséhez.

1926-tól azonban fokozatosan kedvező fordulat állt be Magyarország helyzetében. A pengő bevezetésével stabilizálták a gazdaságot, az ország pedig lassanként kilépett a diplomáciai elszigeteltségből, és különösen Olaszországgal - a korszak egyik európai nagyhatalmával - sikerült barátságos viszonyt kialakítani. 1927. március 31-én a Szövetségközi Katonai Ellenőrzőbizottság végleg elhagyta Magyarországot, ezzel megszűnt a közvetlen katonai ellenőrzés.

Mivel modern páncélgépkocsik hazai gyártására rövid időn belül nem volt kilátás, 1926 nyarán a magyar kormány arra kérte a Nagykövetek Tanácsát, amely az antant részéről a békeszerződések betartását ellenőrizte, hogy a magyar rendőrség számára engedélyezett 12 páncélautót külföldről szerezhesse be. A katonai vezetők elképzelése az volt, hogy a külföldön fellelhető legjobb típusokból 2-2 példányt megrendelnek, és azok kipróbálása után döntik el, hogy melyik típust rendszeresítik Magyarországon. A Nagykövetek Tanácsa 1927-ben azzal a feltétellel adta meg az engedélyt, hogy a kiválasztott páncélgépkocsik terveit jóváhagyásra be kell mutatni. Azt is előírták, hogy a csak egyetlen géppuskával felfegyverezhető harcjárműveket nem szabad lánctalpakkal felszerelni.

A külföldön járt vásárlóbizottságok azonban megállapították, hogy a korszerű páncélgépkocsik ügye sehol sincs véglegesen megoldva. A kérdés mindenütt csak a kísérletezés stádiumában van, így típusokat kiválasztani és következtetéseket levonni felesleges volna.

A magyar szakértők érdeklődését csak az angol Vickers-Armstrong cég Convertible típusú páncélgépkocsija keltette fel. A típusnál a Vickers avval kísérletezett, hogy a kerekes páncélautók gyorsaságát és a lánctalpasok jó terepjáró képességét egy könnyű harcjárműben egyesítse. Az alapjármű egy korszerűen áramvonalazott, négykerekű, hátsókerék-meghajtású páncélgépkocsi volt. A terepen való mozgást a kocsi oldalára szerelt lánctalpas futószerkezettel oldották meg, amelyet motormeghajtással lehetett emelni vagy süllyeszteni. Kerékmenetben a lánctalpas futómű felemelt állapotban a gépkocsi oldalához simult. A típust a brit hadsereg hadi használatra alkalmatlannak tartotta. A két mintapéldányt teljes páncélzattal, de fegyverek nélkül Magyarország vásárolta meg. A terepen való mozgást biztosító lánctalpas járószerkezet megvételéhez azonban a Nagykövetek Tanácsa nem járult hozzá, így a honvédség ez úton sem juthatott hozzá katonai szempontból teljesebb értékű harcjárművekhez. A kétkerék-meghajtású, hátsó vezetőülés nélküli Vickers páncélgépkocsik 1929-ben a RUISK. állományába kerültek.

A páncélgépkocsi-vásárlási kísérletek kudarca után az illetékesek úgy döntöttek, hogy háromtengelyes terepjáró tehergépkocsik alvázait szerzik be külföldről, és ezekre kísérleti jelleggel itthon szerkesztenek páncélozott felépítményeket. Ez - a tervek szerint - megvetette volna a hazai páncéljárműgyártás alapjait is. A kísérletek során azonban bebizonyosodott, hogy a teherautóalvázak nem bírják el a páncélozással járó súlytöbbletet. Csak az angol Crossley és a német Krupp gépkocsik alvázára tudta vékonyabb páncéllemezekből készült felépítményt építeni. Az előbbiből kettő, géppuskákkal és forgótoronnyal felszerelt un. csatár páncélgépkocsit, az utóbbiból pedig egy páncélozott rádiós kocsit rendeltek. A járműveket a Technikai Kutatóintézet tervei alapján a Diósgyőri Állami Vas- és Gépgyár, illetve a budapesti Állami Gépkocsiüzem építette meg.

1929 végére a magyar hadvezetés tehát hét páncélgépkocsinak mondható harcjármű felett rendelkezett, amelyek azonban csak kiépített úton, legfeljebb karhatalmi célokra voltak alkalmazhatók.

A fejlesztés megindulása az antant-ellenőrzés lazulásával 1928-1938

A fenti harcjárműállomány természetesen nem elégítette ki a magyar haderő nagyarányú fejlesztésére vonatkozó terveket. A honvédség létszámát és felszereltségének minőségét ugyanis a Szövetségközi Katonai Ellenőrzőbizottság távozásával, 1928. és 1930. közt három ütemben jelentősen emelni akarták. Ennek keretében egy honvéd páncéljárműves csapat felállítását is tervezték. Az alakulatot a RUISK. égisze alá rejtve kívánták létrehozni, majd fokozatosan nyílttá tenni. Ezt jogilag a trianoni békeszerződés egyik kitételére alapozták, amely szerint a magyar honvédség a megadott létszámkereteken belül egy lovashadosztályt, és annak keretében egy 9 járműből álló páncélgépkocsi-osztagot tarthat.

A terveknek megfelelően 1928. október 1-jével a RUISK. kebelébe rejtve, annak páncélautós alosztályából létrehozták a honvéd páncéljárműves osztályt. Ez egy osztálytörzs, egy harckocsi-, két páncélgépkocsi-század, valamint egy páncélvonatosztag kereteit foglalta magába. Tervezett harcjárműállománya 5 harckocsi és 8 páncélgépkocsi volt. A honvéd páncéljárműves csapat kifelé továbbra is mint a RUISK. páncélautós alosztálya szerepelt.

A terv második ütemében, 1929. július 1-jével került sor a nyílt honvéd páncélgépkocsi-század felállítására. A honvéd páncéljárműves osztály parancsnoksága, harckocsiszázada, valamint az egy századba összevont páncélgépkocsijai továbbra is rejtve maradtak a RUlSK-nál. A most már nyíltan a honvédség keretébe lépő páncélgépkocsi-századot új harcjárművekkel kívánták felszerelni.

1930-ra a hadrend már nyíltan 8 honvédségi páncélgépkocsival és 1 páncélozott rádiós kocsival, a RUISK. állományában szintén 8+1 páncélautóval és 5 harckocsival számolt. Azonban valójában csak 7 „hevenyészett" páncélgépkocsi és egy, szintén csak ideiglenes jellegű rádiós páncélkocsi állt rendelkezésre.

Hogy a páncéljárműves csapat katonái a vezetést és a fegyverek kezelését harcszerű körülmények közt minél nagyobb számú kocsin gyakorolhassák és, hogy a parancsnokok a harcjárműveknek legalább századkötelékben való mozgatását megtanulják, a hadvezetés páncélgépkocsi-utánzatok rendszeresítését határozta el.

A megoldás egyszerű és a fenti célnak megfelelő volt. Ebben az időben nagyobb mennyiségben álltak a honvédség rendelkezésére 28 LE-s FIAT 52.B motorral hajtott sebesültszállító- és személygépkocsik. Ezek közül 1930. és 1932. közt 12 alvázára vékony bádoglemezből páncélgépkocsikat imitáló felépítményt szerkesztettek. A sebesültszállítók hosszabb alvázára épített konstrukció a Crossley páncélgépkocsit utánozta, míg a személygépkocsik kisebb alvázára került felépítmény a csehszlovák PA. II. páncélgépkocsi formáit követte. Az első változatból 8, az utóbbiból 4 készült. Az igénytelen, kis fogyasztású atrap-pok hamarosan kiszorították az elavult, 80 l-t fogyasztó Büssing és Rába Vp típusokat, és az 1930-as évek végéig a magyar páncélgépkocsi-alakulatok alapvető kiképző járművei maradtak.

Még nagyobb gondot jelentett a harckocsianyag beszerzése. Egy 1929-ben készült tanulmányban leszögezték, hogy már „erkölcsi hatás szempontjából is szükséges", hogy Magyarország harckocsizó alakulatokkal is rendelkezzék. A tanulmány szerzői azonban azt is belátták, hogy mivel a honvédség előtt több fontos fegyverkezési kérdés megoldása áll, harckocsik nagyobb számban való beszerzésére pénzügyi okok miatt rövid időn belül nincs kilátás, ezért első szükségletként egy harckocsiszázad - 15+1 harcjármű - anyagának beszerzését javasolták.

A harckocsik beszerzése azonban nemcsak financiális, hanem politikai és ipari problémát is jelentett. Feltehető volt, hogy harckocsik külföldi vásárlása a szomszédos államok tiltakozása miatt aligha lesz lehetséges, ezért a hazai gyártás lehetőségeit is számba kellett venni. Ez pedig, mivel a magyar ipar nem volt felkészülve harckocsik gyártására, komoly beruházásokat igényelt. Nem is beszélve arról, hogy a megrendelendő kis példányszám miatt a harckocsigyártás nagyon gazdaságtalan lett volna.

Tekintettel az „éles" harckocsianyag beszerzési nehézségeire a kiképzés mielőbbi megindítása érdekében a Technikai Kutatóintézet javasolta, hogy az 1928. óta a RUlSK-nál már kereteiben létező harckocsiszázadot szereljék fel a régi L.K. II.-k még használható példányaival. A javaslat alapján az addig rejtve tárolt régi német harckocsikból 1930 áprilisában 6 darabot üzembe helyeztek. Javasolták továbbá, hogy a századot lássák el harckocsiutánzatokkal. 7 BMW személygépkocsi karosszériáját úgy alakították át, hogy azok harckocsi benyomását keltették.

A magyar kormány olaszbarát politikájának eredményeként 1930 nyarán sikerült 5 darab FIAT 3000 B könnyű harckocsit vásárolni Olaszországtól. A típus az első világháborúban sikerrel alkalmazott francia M.17 Renault harckocsi módosított változata volt. A kocsik 1931 márciusában szétszedett állapotban mezőgazdasági gépalkatrészként érkeztek Magyarországra. Az újonnan kapott harcjárművekből és a RUISK. állományában már meglevő harckocsikból és harckocsi-atrappokból egy kísérleti hackocsi-századot állítottak fel. E század feladatai közé tartozott, hogy tapasztalatokat szerezzen egy harckocsialegység szervezetének kialakításához, valamint a harckocsizó alakulatok számára szolgáló harcászati és gyakorlati szabályzatok megszerkesztéséhez.

A század gerincét az 5 FIAT 3000 B-ből álló 1. szakasz képezte. A 2. szakaszban az 5 régi L.K. II. került. A hiányzó 3. szakaszt a BMW-alvázakra szerelt harckocsiutánzatokkal pótolták.

1932 tavaszán megjött Olaszországból a kísérleti harckocsiszázad parancsnoki szakasza számára rendszeresíteni kívánt Carden Lloyd MK.VI. kis harckocsi. A kis harckocsi vagy tankette tulajdonképpen egy, a gyalogsági nehéz fegyverek mozgékonyabbá tételére szolgáló páncélozott lánctalpas alváz volt. A kis méretű, torony nélküli, olcsó harcjárműfajtát, amelynek mintapéldánya a brit fejlesztésű Carden Lloyd volt, Európa számos hadserege rendszeresítette az 1930-as években. Ennek ellenére az Olaszországból érkezett kis harckocsi nem nyerte el a magyar szakemberek tetszését, ezért nem javasolták további példányok beszerzését.

Azt, hogy a magyar hadvezetés felismerte a gépesített alakulatok fontosságát, tükrözte az 1932 októberétől életbe lépő új szervezési rendelet. Ekkor állították fel a m.kir. honvéd gépkocsizó csoportot, amelynek alárendeltségébe az alábbi alegységek kerültek: egy gépkocsizó puskás század, egy motorkerékpáros szakasz, egy könnyűharckocsi-század, egy páncélgépkocsi-század és két gépvontatású tüzérüteg. A gépkocsizó csoport tulajdonképpen egy tanalakulat volt, amelyet egy, később felállítandó gépesített magasabb egység magjának tekintettek. A szervezési rendelet a harckocsiszázad számára 11 könnyű és 5 kis harckocsit írt elő. A páncélgépkocsi-század részére pedig 7 - köztük egy rádiós parancsnoki - harcjárművet rendszeresített. Ezeket gyakorlás céljára ugyanannyi harckocsi- és páncélgépkocsi-utánzat egészítette ki. A RUISK. továbbra is fennálló páncéljárműves osztályába a hadrend szerint szintén 7 valódi páncélgépkocsi és ugyanannyi utánzat tartozott.

A honvédség valójában az 5 FIAT 3000 B könnyű harckocsin és az 1 Carden Lloyd kis harckocsin kívül csak az 5 elavult L.K. II. harckocsival és 7 erősen elhasznált, „hevenyészett" páncélgépkocsi-félével rendelkezett. 1932-ben úgy látszott, hogy valódi páncéljármű-anyag beszerzésére belátható időn belül sem külföldről, sem pedig hazai gyártásból nincs lehetőség.

1933-ban váratlan fordulat következett be a kilátástalannak látszó harckocsi-helyzetben. Olasz részről felajánlották, hogy Magyarországon is bemutatják a Carden Lloyd továbbfejlesztésével kialakított új, CV-33 jelzésű FIAT Ansaldó típusú, 3 tonnás kis harckocsijukat. Az 1934 júniusában Magyarországra érkezett mintapéldány teljes mértékben elnyerte a hazai szakemberek tetszését. Véleményük szerint: „Az Ansaldó kis harckocsi súlykategóriájában oly egységet képvisel, amelynek előnyös tulajdonságait 4-5 éven belül világviszonylatban sem fogják felül múlni." Az Ansaldot olasz kivitelben, de magyar Gebauer ikergéppuskával felfegyverezve 35 M kis harckocsi néven rendszeresítették, és a felajánlott olasz fegyvervásárlási hitel terhére 150 darabot rendeltek belőle a honvédség részére. A megrendelt harcjárművek 1935 szeptembere és 1936 decembere közt érkeztek Magyarországra.

Az Ansaldók megvételével viszonylag olcsón nagyobb mennyiségű harckocsihoz jutott a honvédség, ami lehetővé tette, hogy intenzívebbé váljon a lánctalpas járművekre való kiképzés.

A 150 darabos harckocsi-vásárlás a szervezési rendeletekben is éreztette a hatását. A honvéd gépkocsizó csoport hadrendjéből törölték az amúgy is csak papíron létező könnyűharckocsi- és páncélgépkocsi-századot. Helyettük két kisharckocsi-századot állítottak be 20-20 harckocsival.

1936-ban megkezdték 7 további kisharckocsi-század kereteinek megszervezését. Ezeket a M. Kir. Honvédség 7 vegyesdandárához osztották be gépjárműszázad fedőnév alatt. A 7 századot azonban kiképzési és leplezési okok miatt gyakorlatilag nem állították fel. A harckocsikat Hajmáskéren és Örkénytáborban vonták össze. Itt a honvéd gépkocsizó csoport, illetve a RUISK. páncéljárműves osztály irányításával egy 10, illetve egy 5 harckocsiból álló kiképző egységet hoztak létre a majdan felállítandó harckocsizó alakulatok személyzetének oktatására.

Bár az Ansaldók megérkezésével ugrásszerű mennyiségi változás állott be a magyar páncéljárműves csapatok felszereltségében, még mindig hiányzott az, az eredetileg is katonai célokra tervezett, jó terepjáró képességgel rendelkező, kellően páncélozott és felfegyverzett páncélgépkocsi-típus, amelyet a hadvezetés már az 1920-as évek vége óta igényelt. Ugyancsak nem állt rendelkezésre az, a 8-10 tonnás, forgótornyában egy, legalább 40 mm-es ágyúval és géppuskával felfegyverzett könnyű harckocsi, amely az elképzelések szerint a magyar harckocsizó fegyvernem gerincét képezte volna.

Ezek hazai forrásból való beszerzésére először 1932-ben csillant fel a remény. Ekkor Straussler Miklós Angliában élő magyar származású mérnök megállapodást kötött a csepeli Weiss Manfréd Vas- és Fémművei Rt-vel egy általa - a brit hadsereg számára - tervezett összkerék-meghajtású- és kormányzású, terepjáró páncélgépkocsialváz kísérleti példányának elkészítésére. Az A.C. (Armoured Cár = páncélkocsi) l. jelzésű kísérleti alvázzal szerzett tapasztalatok alapján szerkesztette meg Straussler mérnök és a Weiss Manfréd gyár tervezőgárdája az A.C. l. továbbfejlesztett változatát, az A.C. II.-t, amelyben egyéb változtatások mellett egy „hátra" vezetőhelyet is kialakítottak. A korszerű konstrukcióból, amely nem teherautók alvázán kialakított félmegoldás, hanem eredetileg is katonai célokra tervezett harcjármű volt, 80 darabot szállítottak felépítmény nélkül Angliába.

1936-ban a Honvédelmi Minisztérium is megrendelt egy A.C. II. alvázat. A felépítmény megszerkesztésével a Haditechnikai Intézetet és a Weiss Manfréd gyár konstrukciós irodáját bízták meg. A megrendelt alváz a magyar tervezésű vas felépítménnyel a torony nélkül 1938 júniusára készült el. A fegyverzet beépítése és a csapatpróbákat követő módosítások után a harcjármű 1939-től Csaba felderítő páncélgépkocsi néven a magyar felderítő alakulatok alapfegyvere lett.

Az A.C. alvázak sikerén felbuzdulva Straussler mérnök 1933-ban egy másik szabadalmának, egy lánctalpon és keréken egyaránt járni tudó harckocsi alvázának a prototípusát is megrendelte a Weiss Manfréd gyártól. Straussler elgondolása lényegesen eltért a harckocsik hagyományos, merev járószerkezetétől. Az általa tervezett futómű három, egymással csuklósán összekapcsolt tagból állt, amelyek egymástól a csuklóknál elmozdulva „kí-gyómozgásszerűen" követték a talaj egyenetlenségeit. Ez a megoldás elméletileg csökkentette a hagyományos, merev futóműves harckocsik terepen való haladáskor oly jellemző „bólintó" mozgását, jobb megfigyelési és célzási lehetőséget biztosítva a kezelőknek.

1933 decemberében talán a tervező által ecsetelt kedvező tulajdonságok hatására talán, mert másképp nem látták lehetségesnek, hogy a honvédség harckocsikhoz jusson, a Honvédelmi Minisztérium megrendelt egy Straussler-féle járószerkezetet. A harckocsitest megszerkesztésével a Haditechnikai Intézetet és a Weiss Manfréd gyár tervezőit bízták meg.

A V-3 (V = vontató) fedőnevű kísérleti jármű, amely tulajdonképpen egy, az új járószerkezet kipróbálására szolgáló mozgó próbapad volt, 1935 végén készült el.

A V-3-mal szerzett tapasztalatok alapján és a hadsereg kívánalmai szerint megkezdődött a továbbfejlesztett változat, a V-4 megépítése a Haditechnikai Intézet és a Weiss Manfréd gyár által szerkesztett felépítménnyel, forgótoronnyal és beépített fegyverekkel. A siker reményében a Honvédelmi Minisztérium 1936 októberében 110 darab 40 mm űrméretű harckocsiágyút rendelt a MÁVAG Lövegüzemétől.

39M Csaba felderítő páncélkocsi

V-4 harckocsi

 

1937 tavaszán és nyarán a V-4 prototípusát hosszas csapatpróbának vetették alá, amely alapján - a megállapított hiányosságok kiküszöbölése után - a nagy teljesítményű 40 mm-es löveggel, torony- és homlokgéppuskával is felszerelt könnyű harckocsi rendszeresítését javasolták. 1938 tavaszára elkészült a V-4 javított változata. Addigra azonban megváltoztak a politikai körülmények. A honvédségnek lehetősége nyílt kiforrott, jól bevált, merev futóműves harckocsik külföldi beszerzésére. Már nem a komplikált, ezért könnyen hibásodó és drága járószerkezetű V-4 jelentette az egyetlen megoldást a honvédség harckocsiigényeinek kielégítésére. Ezért törölték a 10 darabos előrendelést. A magyar harckocsizó csapatokat végül 1938-tól külföldi licenc alapján idehaza gyártott páncéljárművekkel szerelték fel.

V-4 harckocsi kerekes változata

V-4 harckocsi lánctalpas változata

 

Az 1930-as évek második felében megváltozott európai erőviszonyok Magyarországon is éreztették a hatásukat. Az 1938 márciusában Darányi miniszterelnök által meghirdetett 1 milliárdos fegyverkezési program és az ugyancsak az év augusztusában aláírt bledi egyezmény, amely elismerte Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát, megteremtették a M. Kir. Honvédség mennyiségi és minőségi fejlesztésének anyagi és jogi hátterét.

1938-ban felállították a honvédség első gépesített magasabb egységét, a 2. gépkocsizó dandárt. A magyar harckocsizó fegyvernem alapjainak megteremtésére tett több mint másfél évtizedes erőfeszítések most hozták meg gyümölcsüket:

• megvoltak a gépesített seregtestek és a harckocsi egységek működésének szabályozására szolgáló utsítások elkészítéséhez szükséges tapasztalatok.
• a felállítandó páncélosalakulatok oktatására rendelkezésre állt egy kiképzőkeret.
• a magyar ipar - mindenekelőtt a Weiss Manfréd Vas- és Fémművei Rt. - elegendő tapasztalatot szerzett ahhoz, hogy megkezdődhessen a páncéljárművek hazai sorozatgyártása.

Abban, hogy 1938 után viszonylag rövid idő alatt páncélossregtesteket állíthassanak fel döntő szerepet játszottak azok a katonai és polgári szakemberek, akik a rej-tés évei alatt, a sokszor kilátástalannak látszó politikai és gazdasági körülmények ellenére is sokat tettek azért, hogy létrejöjjön, és a lehetőségekhez képest fejlődjön a magyar páncélos fegyvernem.

Bonhardt Attila alezredes